The following couplet upon Saon (i. 360) is marked by its perfection of brevity:
τᾷδε Σάων ὁ Δίκωνος Ἀκάνθιος ἱερὸν ὕπνον
κοιμᾶται· θνάσκειν μὴ λέγε τοὺς ἀγαθούς.[170]
Among the genuine epitaphs by the greatest of Greek authors, none is more splendid than Plato's upon Aster (i. 402):
Ἀστὴρ πρὶν μὲν ἔλαμπες ἐνὶ ζωοῖσιν Ἑῷος·
νῦν δὲ θανὼν λάμπεις Ἕσπερος ἐν φθιμένοις.[171]
To Plato is also ascribed a fine monumental epigram upon the Eretrian soldiers who died at Ecbatana (i. 322):
οἵδε ποτ' Αἰγαίοιο βαρύβρομον οἶδμα λιπόντες
Ἐκβατάνων πεδίῳ κείμεθ' ἐνὶ μεσάτῳ.
χαῖρε κλυτή ποτε πατρὶς Ἐρέτρια· χαίρετ' Ἀθῆναι
γείτονες Εὐβοίης· χαίρε θάλασσα φίλη.[172]
Erinna's epitaph on Baucis (i. 409) deserves quotation, because it is one of the few pieces accepted by the later Greeks, but probably without due cause, as belonging to a girl whose elegiacs were rated by the ancients above Sappho's:
στᾶλαι καὶ Σειρῆνες ἐμαὶ καὶ πένθιμε κρωσσὲ
ὅστις ἔχεις Ἀΐδα τὰν ὀλίγαν σποδιάν,
τοῖς ἐμὸν ἐρχομένοισι παρ' ἠρίον εἴπατε χαίρειν,
αἴτ' ἀστοὶ τελέθωντ' αἴθ' ἑτέρας πόλιος·
χὤτι με νύμφαν εὖσαν ἔχει τάφος εἴπατε καὶ τό·
χὤτι πατήρ μ' ἐκάλει Βαυκίδα χὤτι γένος
Τηνία, ὡς εἰδῶντι· καὶ ὅττι μοι ἁ συνεταιρὶς
Ἤρινν' ἐν τύμβῳ γράμμ' ἐχάραξε τόδε.[173]
Sappho herself has left the following lament for the maiden Timas (i. 367):
Τιμάδος ἅδε κόνις, τὰν δὴ πρὸ γάμοιο θανοῦσαν
δέξατο Φερσεφόνας κυάνεος θάλαμος,
ἇς καὶ ἀποφθιμένας πᾶσαι νεοθᾶγι σιδᾶρῳ
ἅλικες ἱμερτὰν κρατὸς ἔθεντο κόμαν.[174]