The very quintessence of criticism is contained in the phrases σάλπιγξ, χαλκευτάς. The Appendix Planudea (ii. 590) contains another epitaph on Pindar by Antipater, which for its beautiful presentation of two legends connected with his life deserves to be quoted:
νεβρείων ὁπόσον σάλπιγξ ὑπερίαχεν αὐλῶν,
τόσσον ὑπὲρ πάσας ἔκραγε σεῖο χέλυς·
οὐδὲ μάτην ἁπαλοῖς περὶ χείλεσιν ἐσμὸς ἐκεῖνος
ἔπλασε κηρόδετον, Πίνδαρε, σεῖο μέλι.
μάρτυς ὁ Μαινάλιος κερόεις θεὸς ὕμνον ἀείσας
τὸν σέο καὶ νομίων λησάμενος δονάκων.[195]
It is impossible to do justice to all these utterances on the early poets. Æschylus (i. 281):
ὁ τραγικὸν φώνημα καὶ ὀφρυόεσσαν ἀοιδὴν
πυργώσας στιβαρῇ πρῶτος ἐν εὐεπίῃ.
Alcman (i. 277):
τὸν χαρίεντ' Ἀλκμᾶνα, τὸν ὑμνητῆρ' ὑμεναίων
κύκνον, τὸν Μουσῶν ἄξια μελψάμενον.
Stesichorus (ii. 36):
Ὁμηρικὸν ὅς τ' ἀπὸ ῥεῦμα
ἔσπασας οἰκείοις, Στησίχορ', ἐν καμάτοις.
Ibycus (ii. 36):
ἡδύ τε Πειθοῦς,
Ἴβυκε, καὶ παίδων ἄνθος ἀμησάμενε.